Dávid és Szilárd minden pillanattal egyre közelebb kerülnek otthonukhoz! Hamarosan személyesen is találkozhatunk Velük, de addig is élvezettel olvashatjuk a hazaküldött naplóbejegyzéseiket, amelyeken keresztül nagyon is átérezhetjük, milyen is a 8000-ek való világa…
2018. július 7. – Alaptábor
DÁVID
És… Ma sem indulunk el! Ezúttal olasz barátaink kértek egy napot és – mivel az ablak elég szélesnek mutatkozik – nem tiltakozunk: fontos, hogy együtt vágjunk neki ennek az akklimatizációs körnek.
Meglepően nyugodtnak érzem magam és Szilárdon is ezt látom: az időjárás végre-valahára megváltozott (a plusz egy nap még biztonságosabbá teszi majd az útvonalat), az olaszok is, mi is jól nekihergeltük magunkat, van egy tervünk. A minimális célunk, hogy együtt megnyissuk az utat az idén még érintetlen kettesig és ott éjszakázzunk. A hátizsákunkban persze ott pihennek a kettes felett rögzítésre szánt kötelek, falszegek, jégcsavarok és hókarók is, szóval, ha csak csendben is, de azért beismerjük egymásnak, jó lenne a kettesben töltött éjszaka után belekóstolni a technikailag nehéz japán kuloárba is és – ha erőnk engedi – rögzíteni pár száz méter kötelet. Ezután – de tényleg csak akkor, ha nagyon felszívjuk magunkat – eltölthetnénk még egy éjszakát a kettesbe, amivel jól felturbóznánk az akklimatizációnkat. Álmodozunk… De kell az néha.
Holnap nagyon korán – éjjel kettőkor – szeretnénk indulni. Ha ránk szakad a napsugárzás, akkor az rendesen ki tudja szívni az erőnket. Ehhez képest még megnézek egy epizód Dr. Who-t lefekvés előtt. Legalább álmos leszek az egyes táborban és simán elalszom majd…
Az indulás előtti pillanatokban… 🙂
2018. július 8. – Indulás az alaptáborból a C1-be
SZILÁRD
Éjszaka egy óra. A hálózsákom gallérjába bújtatott ébresztő tompán csipog. Szemeim gyorsan felpattannak és fejlámpám fényében, még egy pár percig nézem, ahogy az éjjeli szél lengeti a sátram ponyváját. A leheletem lassan kígyózik a hideg fényben…
A napok óta indulásra kész menetfelszerelésem rettentő teherről tanúskodik. Csupán az igazgatása is súlyos feladat: mindkettőnk pakkja majdnem 20 kilogramm. Az út kiépítéséhez szánt valamennyi felszerelés – a kötelek, hócövekek, szögek, jégcsavarok – a fentalváshoz nélkülözhetetlen kellékek alatt rejtőzik. A gyors reggeli és vizes tömlőink feltöltése után, csendben hallgatom Dávid hangját, ahogy dallamosan mormolja a szép buddhista imát: kisebb-nagyobb lángok csapnak fel miniatűr oltárunk lapos kövei közül. Magamra merítem a tűz melegét és erős illatú füstjét, majd szertartásosan a konyhasátorhoz ballagunk, és miközben felcibáljuk a hátunkra málháinkat, álmosan mosolyogva elköszönünk szakácsunktól és segítőitől.
Az éjjeli fagy mindig jó társunk. Serceg hágóvasaink alatt a gleccsert borító kemény hótakaró. Pirkadatkor újra meglátom az egyik legijesztőbb jégtornyot: olyan, mint egy szabálytalan irányokba dőlő, girbegurba formájú dzsenga – fekete űr tölti ki a belsejét és baljós, roppanó hangokat böfög fel, miközben közeledünk hozzá. Éles reccsenés jelzi, hogy minden léptünket figyeli: az akadály megkerülhetetlen – szó szerint alatta kell áthaladnunk, immár többedik alkalommal. Nézem a monstrum csontvázszerű, összetört testét, majd nagy levegőt veszek és összeszorított fogakkal, hatalmas léptekkel próbálok „átrohanni” alatta: miért pont ebben a pillanatban roskadna össze ez a sok-sok tonna jég?!? Emelkedett pulzussal figyelem, ahogy Dávid is – látszólag teljesen higgadtan – átkullog a szűk járaton, s a szörny, mint egy összetörni készülő kristály, mozdulatlanul ágaskodik fölötte. Most is megúsztuk…
Az 1-es tábor előtti órák pokoliak: még korábban kell indulnunk, mert a katlant betöltő napfény minden irányból kegyetlen erővel fókuszálódik a völgyben haladó mászók arcába – bár olyan érzésem van, hogy az agyam is forr, nem csupán a bőröm perzselődik! Fullasztó a kánikula. Az lelkesít, hogy mielőbb megtaláljuk a sátrunkat. Az osztrák pár értékes információt osztott meg velünk a minap: egy törött sátorrúd, mely alig észrevehetően áll ki a hó alól, lehet az árulkodó jele lakunk hollétének! (A biztonság kedvéért egy GPS készüléket is kölcsönöztünk az ukránoktól, de szerencsénkre megleltük a hóból kiálló „antennát”!)
Dávid és Szilárd megtalálta az összetört C1-es sátrat – jöhet a javítás…
Sátrunk kiásása legalább két órát vett igénybe. A nap derekán, ahelyett, hogy elmenekültünk volna a napsugárzás elől, ástunk, majd újabb 1-2 órát sátorrudakat javítottunk, a legleleményesebb módokon: Dávid még alumíniumot is fűrészelt svájci bicskájával… No de, a három törés, a mindenütt eldeformálódott rudak, a ponyvát lelapító arasznyi, olvadó jégtáblák és hetven centi hó ellenére, Zajo sátrunk újra állt és vacsoránkat már a megszokott módon tölthettük el – miközben minden, amit itt hagytunk korábban, a tetőn száradt: hálózsákjainkból facsarni lehetett a vizet. Hiába: 13 napnyi várakozás, a szüntelen havazás megtette hatását.
A Kaland hamarosan folytatódik!
